Aki ismer az tudja, hogy nem vagyok egy "blogíró" típus, de manapság nagyon divatos szokássá nőtte ki magát, pláné, aki úgy dönt elhagyja kis országunkat és máshol próbál szerencsét. Na, ezek lennénk mi! Praktikus is, hiszen nem kell 228 milliószor elmondani majd mindennapi életünk történéseit.
Szóval megtörtént a csoda, így közel 7 hónap különlét után végre látjuk a fényt az alagút végén és szombaton (július 2-án) repülünk Apa után Aberdeen-be. A csomagolással még elég hadilábon állok, mivel limitált a bőröndmennyiség, amit tudunk vinni, így most csak a legszükségesebb (ruhák, játékok) holmik kerülnek a csomagba. Egy kicsit még káoszos, hogy mit vigyünk, mit nem, de majd csak kialakul. A Dóri játékainak el és bepakolása marad a legvégére, lehetőleg mikor nincs itthon és nem látja szegénykém, hogy mit dobozolok be és hagyunk itthon, mert már így is hős vitézként védi a cuccait. Ez mondjuk érthető, mert pár hete csak azzal foglalkoztam, hogy sorra adtam el a kinőtt ruháit, nem használt játékait, aminek persze tanúja volt. Így mostanra picikém eljutott arra a pontra, hogy minden reggel öltözködésnél megkérdezi tőlem, hogy "Anya ezt a nadrágomat mikor adod el? Ez a póló jó még rám, nem adjuk el??? " Valljuk be, nem tipikus kérdések egy 2,5 évestől...
Így hát készülődünk, búcsúzkodunk (baromira nem könnyű ám...) és várjuk a szombatot, hogy végre ismét egy család lehessünk.
